25 évesen lett sakkvilágbajnok, majd címét 27 éven át megőrizte. Idős korában is méltó ellenfélnek bizonyulhatott. S ha aláírást megvizsgáljuk azt is megértjük, mivel tudott kiemelkedni játékostársai közül.
1868 végén egy zsidó kántor fiaként született a porosz Berlinchen nevű helységben (ma Lengyelországban található). 11 évesen Berlinbe megy matematikát tanulni, ott él már bátyja Berthold is, aki megtanítja őt sakkozni. Gyorsan fejlődik a játéka, a fivérek sakk- és kártyajátékokból jutnak mellékes jövedelemhez. Bertholdot az 1890-es évek elején a világ 10 legjobbja között tartják számon, ám még abban az évtizedben az öccse lesz a legjobb. Emanuel Lasker 1894-ben Steinitz legyőzésével vette át tőle a sakkvilágbajnoki címet. Néhány év múlva a visszavágón megvédte címét. Majd visszavonult néhány esztendőre, hogy a matematikának szentelhesse idejét. 1904-ben tért vissza a sakkéletbe. Lasker, látva nagyszerű sakkozókat szegényen maradni, megkövetelte a méltó díjazását, s ez sokakban ellenérzést váltott ki. Remekül értett a „pszichikai hadviseléshez” gyakran összezavarta ellenfeleit. 1921-ben Havannában búcsúzott el címétől, Capablanca lett a világbajnok. Ekkor, 53 évesen visszatért Németországba, újra a matematika és a filozófia kötötte le. De szakértőként és szerzőként részt vett a sakk-életben. A 30-as években származása miatt vagyonát és hazáját elvesztette, 1935-ben szovjet állampolgár lett, matematikusként állás kapott, s 65 évesen visszatért a játékba, s bizony nem vallott szégyent. Néhány év múlva az Egyesült Államokba költöztek, ott hunyt el 72 évesen 1941-ben. Lasker nem csak sakkozó volt, a matematikában is számon tartják a nevét.
A nem túlbonyolított, mégis tetszetős aláírás készítője egy bűbájos irányító lehetett. Igazi játékos az, aki ilyen kedvesen kacskaringós E betű után határozott szögeket vet a papírra. Ám ez a „kedves” E méretes kezdővonalával, a középbetűkhöz képest háromszoros nagyságával és alul a plusz hurokkal, arról tanúskodik, hogy bizony írója szereti, ha minden az ő szája íze szerint történik, s e cél érdekében mások manipulálásától sem retten vissza. Szokatlan egyébként a kétbetűs névrövidítés, de bizonyára megvan a logikus magyarázat rá. Ha a vezetéknevét nézzük az L betű formája hasonló az E-hez. A rejtőzködés jelét az alulról zárt s-ben is láthatjuk, a k kivitelezése azt jelzi, hogy tudását a gyakorlatban is tudja kamatoztatni. A paráf egy részétől az embléma takarásában, de más aláírásában az „m” betű alatt fordul a paráf, tehát csak egy picit csíptek le belőle. A paráfban mégis inkább a jobbra eső részek az igazán érdekesen, a könyökszerű kitolás az r betű mellett, a vonal kezdeténél, valamint a jól kivehető fékező pont a végén. Azt biztosra vehetjük, hogy Lasker rendkívül ügyesen használta ki szellemi fölényét mind a játékban, mind az életben.
A pozícionálás megalapozásával a modern sakkjáték egyik úttörője lett. A gyalognak is nagy figyelmet szentelt. Talán éppen azért, mert ő maga is alacsony volt. Ám megmutatta a világnak mire képes. Ő lett az első hivatalos világbajnok a sakk-történetében.
Steinitz aláírása nem kiírt, és nem is díszes. A lényegre koncentrál, a kevésbé fontos körülményekkel - ilyen lenne például az i-ékezete, vagy a t-áthúzása - nem törődik. A legkiemelkedőbb betűje az S, mégis eléggé bizonytalanul, dülöngélve magasodik a többi betű fölé. Mégis van benne valamiféle „sunyiság”, minta lecsapni készülne az áldozatára. Megközelítőleg a kétzónás betűk magasságával azonos a W betűje is, mely kellően széles, ám nincsenek meg a nyitott ívei, inkább „összenőnek” ott a vonalak, így inkább az hasonlít árkád lesz az uralkodó forma. Wilhelm Steinitz néven született, majd a William nevet használta. A W persze mindkettőt rövidítheti. Magánhangzói felismerhetetlenek. A név közepén láthatunk egy olyan n-betűt, amivel tanítani lehetne a szöges duktust. Ám ha kitenné az i-re is a pontokat, akkor rájönnénk, hogy az n-je egy vonással később kezdődik, s ha megnézzük jól, bizony girlandos az n-je. Ám ettől még nem mondhatjuk, hogy ő kedves és közvetlen ember.
Paul Charles Morphy (1837-1884) jómódú, előkelő és tiszteletreméltó családba született New Orleansban. Apja tagja volt Louisiana állam törvényhozásának és nagy rajongója a sakknak, anyja a zenében volt tehetséges. A családi programok része volt a zene és a sakk is. Kisfiúként figyelve nagybátyja, a kiváló sakkozó Ernest Morphy játékát, magától tanult sakkozni. A család felismerve tehetségét, bíztatta, s 9 évesen már a város legjobbja lett, ekkor egy tábornokot győzött le a sakk-táblánál. Majd 12 évesen a neves magyar játékos Löwenthal Jakab szégyenült meg a fiúval játszva. Bár Pault jobban érdekelte tanulás, különösen a matematika és a jog. Kiválóan és gyorsan tanult, így 20 évesen már végzett jogász, de fiatal kora miatt nem kezdhetett jogi gyakorlatot. Lett ideje játszani. Nagybátyja unszolására elment egy amerikai tornára, ahol minden ellenfelét legyőzi. A következő évre Angliába hívják, ahol a legjobbak ülnek vele szemben. Kivéve Stauntont, aki látva az ifjú játékát, nem mer kiállni ellene. Diadalmenete Franciaországban a német Anderssen legyőzésével folytatódik, aki elismeri az ifjú zsenijét. Morphy Angliában és Franciaországban számos szimultánt játszott, bemutatva, hogy akár több ellenfelet is képes legyőzni. Ezek egyike volt a leghíresebb játszmája, az ún. operajátszma. Hírneves, ünnepelt személyiség a világban, ám ő 27 évesen visszatérve New Orleansba, hogy élettervét megvalósítsa, hogy jogi pályára lépjen és megnősüljön. Választottja azonban visszautasítja éppen amiatt, hogy ő „csak egy sakkjátékos”. Ugyanezen szemlélet miatt a jogi pályán is reménytelenül próbálkozott. Az irodájának megnyitása is többször meghiúsult, részben polgárháború miatt, melytől ő távol tartotta magát. Hiszen ekkor hatalmasodik el rajta depressziója, s idővel a paranoia tünetei is megjelennek nála. 1883-ban meglátogatta őt a neves sakkozó Steinitz és egy interjút is készített vele. A következő évben a 47 éves Morphy egyik sétája után hirtelen elhunyt.
Aláírásának középzónájában szinte semmi különös sincs. Talán csak a részben ott elhelyezkedő a nagy kezdőbetűkön lévő plusz hurokkal ellátott kezdőívek. A felső és az alsó zóna is jelentősebb, méretét tekintve és a gazdagításait is. Azért megvan ebben is a logika, hiszen a „h”-betű, amelynek valóban van felsőzónás része, annak magasabb is a felső zónája, mint a p-jé. A „p” betű törzsvonala a felsőzónába is behatol, az alsó zónában pedig balra kunkorodó kacsban végződik. Éppen ennek közvetlen közelébe kerül az extra-hurkos y-nak a vége, amely egyben paráf is. Ez többszörös jellegzetes kacskaringóval hoz létre bezárt területeket további mélységeket elfoglalva. Ha a vonalakat követjük, éppen a kirajzolódó alakzat olyan az y alsó részére mintha egy g-betűt helyezne.
A modern sakkozás nagy alakjai között tartják számon. Előbb a szakcikkeivel, majd a játékával is magára vonta a figyelmet. S a 19. század legjobb sakkozói közé került a német sakkmester.
Szépen kiírt betűk jellemzik az aláírást. Könnyen összevethetjük a két azonos kezdőbetűt, melyek közül a családnév kezdőbetűje a magasabb, formailag azonban nagyon hasonlóak. Csak az áthúzóvonal kezdő- és a második „lábának” záró-íve tűnik el, mely részben magyarázható azzal, hogy újabb betűt kapcsol hozzá. A jellegzetesebb, érdekesebb betűk a d, és a második s. A d-szárának visszakunkorodó íve szinte „bokoló” és az általa létrehozott bezárt rész méretében legalább háromszorosa a d-ováljának. A s betű érdekessége, hogy háromzónássá lesz, és hogy hurkossága ellenére sem nő a szélessége. Az is különös benne, hogy csak az egyik s-betűjének ad ilyen formát. Pedig más azonos betűi – szép számmal találhatunk a névben (A, n, e) – kellően hasonlítanak egymáshoz. Ez is alátámasztja az a fajta nyugodtságot és stabilitást, ami az írásból árad.
A 19. elejének sakk-történetéből kihagyhatatlan a személye. A maga idejében a legjobb francia sakkozó volt, s megmutatta, hogy a világ legjobbja is. És nemcsak játék volt számára a sakk, hiszen megélhetési forrás is lett. 
A 18. századot képviseli, s bár akkor még világbajnoki cím nem létezett, az bizonyos hogy korának legjobb sakkozója lehetett. A zenetörténészek is számon tartják a nevét. A sakk nagy alakjainak sorából kihagyhatatlan, hiszen színrelépésével új korszak kezdődött a „királyok játékában”.
Alapvetően kötött az írás, csak középtájon a „h” és „i” betűnél szakad meg a folyamatossága. A második i-betű után azonban már nem emeli fel a tollát. A d betűnek a középzónában nincs teljes oválja, ám a felsőzónás hurka lesz telt, a d után egy újabb ovál következne, ha az o betűt keresnénk, azt sem látjuk. Láthatjuk viszont hogy marad még a lendületből, megjelenik ez a név végén az r-betű felsőzónába beívelő végvonalában. De ugorjunk még az elejére, ahol két nagybetűvel rövidíti használt neveit, s ezeket gondosan hozzáköti a név többi eleméhez.
Születésének 100. évében jelent meg ez a Szlovénia színeivel komponált emlékbélyeg a legeredményesebb szlovén sakkozóról. A sakkbábuk és töprengő fotója magától értetődő elem. A neve nyomtatva is látható, de ott van aláírása is.
Az észt sakk-nagymester és szakíró egyike volt a világ legkiválóbb játékosainak az 1930-60-es években. A legerősebb játékosnak tartják azok közül, akik sosem lettek sakk-világbajnokok. Pedig ötször is a döntő egyik résztvevője volt. Ezért „A sakk koronahercege” néven ismert. A nem-hivatalos listán a 10 legjobb sakkozó között van, a nyerési arányait tekintve pedig ő a legjobb.
Az írás latin betűs, hiszen az észtek ezt használják. A név két elemét egybeírja, a kezdőbetűt azonban nem köti a többihez. Az alapvonala felfelé tart. A betűk szépen formáltak, kiírtak, ám a legvégét „elnagyolja”.
Az első ember az űrben, a dátum: 1961. április 12. A világraszóló esemény ötvenedik évfordulójára több ország is megjelentett olyan bélyeget, melyen Jurij Gagarin neve és arca is látható. Az ukrán bélyeg egyik sarkában aláírása is feltűnik.
Az aláírásban a kezdőbetű lendületes (alakítása hasonlít a magyar T-betűhöz), enyhén felfelé tartó tetővonala az, ami először feltűnik. Ez a „kalap” kicsit bele is metsz az törzsvonalba, ám kezdő és végpontja azonos távolságra van, mintha csak egy repülőgép kiterjesztett szárnyai lennének. S a szimbólumok kedvelőinek még egy momentum az r-hangnak megfelelő a magyar p betűhöz hasonlító alakzatot képező vonalakat nézve, a hosszan lenyúló szár mellett egy pluszhurokkal gazdagított oválban akár a szkafanderhez tartozó fejvédőt sejthetjük. Ez a másik olyan elem, ami túlméretezett a többihez képest. Szépen kiírtak az „a” betűi, viszont az utolsó betűket már elnagyolja, azok csak hullámvonallá válnak, sőt azok után még egy lendületes vonást is kerül.
E kézirat érdekessége, hogy kétféle írás is van rajta. Az áll vonalában lévő címszerű sor után egyre kisebb méretű betűkkel, kék színnel, feltehetően tollal, íródott enyhén dőltbetűs, szépírás-jellegű ereszkedő (lefelé lejtő) sorokat láthatunk. A bélyeg jobb felső sarkában pedig kisebb betűkkel más feketés-szürkés nyomot hagyó eszközzel készült sorokat láthatunk. Mintha jegyzeteket fűzött volna valaki, a többihez. Ennek az írásnak is kezdetben kissé ereszkedőek a sorai, ám amikor végére, és a másik írás címéhez ér, ott egyenesedni kezdenek. Persze a sorirány megállapítását nehezíti, hogy a lap széle takarásban van, éppen Murko alakja mögé kerül, így nem tudjuk mennyire egyenesen vagy éppen döntve került a bélyegre ez dokumentum. Azt sem tudni, hogy ennek az iratnak mi köze lehet Murkohoz.
Ausztria ezzel a januárban megjelent bélyeggel emlékezik a zenei géniusz, Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójáról. Liszt szülőhelye ma osztrák területen, Burgenlandban van és Radingnek nevezik. Így ők éppúgy sajátjuknak érzik őt, mint mi, magyarok.
F. Liszt formában vetette papírra a nevét. A betűk csinossá tétele nem érdekli különösebben, a praktikumra törekszik. A „F” után kerülő pont valamint az L betű alapja segíti a szemet, hogy az írás képzeletbeli, vagy szándékai szerint kijelölt alapját megtaláljuk, vagyis azt a lapszéllel párhuzamos vonalat, melyet az aláírás helyének kijelölnénk. S ha odahelyezünk egy lapot vagy egy vonalzót, jól látszik, hogy az F alsó hurkát ehhez képest milyen magasan köti be. Ha az i-betű testét tekintjük a középzóna magasságának, bizony az F hurkát annak tetején köti be. Ez erőteljes utalás arra, hogy képes megvalósítani törekvéseit. Az L betűben balra találunk egy vonalat, mely nem az L-felső ívét létrehozó mozdulathoz tartozik. Már a vezetéknév második betűjétől kezdve határozottan felfelé tart az írás, sőt, ha az alapvonalhoz egy egyenest rendelünk, éppen annak vonalába kerül az F betű legalsó pontja is. A nagy sietségben az i ékezete nemcsak elfekvő lesz, hanem a következő betű fölé kerül, bár ezt az s-et éppúgy nézhetnénk akár i-nek is, de ez bizony az s-betűje. A z betű alsó hurka már lágyabb, kerekebb, mint az F-é. S az utolsó betű és az aláírásának egyik jellegzetessége, ez a lefelé tartó erőteljes vonal összenőtt a betűvel. A t-betű alja, ahol a kis „könyök” van, illeszkedik az emelkedő alapvonalra. A t-áthúzása magasnak hat, bár a betűtest magassága az egyzónás betűmagasság kétszeresét nem éri el.
Izland idei nemzeti ünnepén jelent meg ez a bélyeg. S nem véletlenül, hiszen Jón Sigurdsson születésnapja is e napon van. Most születésének kétszázadik évfordulóján egyszerű mégis nagyszerű – s amiért ide kerülhetett – kézírással ellátott bélyegekkel köszöntötték. A két fekete-fehér bélyeg ifjan és idősen ábrázolja az izlandi autonómia jeles személyiségét. Alakja mögött ugyanazon kézírásos sorok, a bélyegek bal oldalán pedig aláírása látható.
A háttérként szolgáló kézirat sorai rendezettek és valamivel mindig beljebb kezdődnek, így a bal margója enyhén növekszik. Ez általában a gondolatokba, a tevékenységbe való belemerülés jele. Az aláírás a bélyegek blokkján is szerepel, ezt mutatjuk meg. Tiszta betűformák jellemzik, díszítések nélkül. Az alapvonala kissé hullámos. Efféle hullámzás a kéziratot nézve is érződik. Az ékezetei magasak és erőteljesek. A keresztnevét még megfontoltan, valamivel nagyobb betűkkel is írja, a vezetéknevénél már sokkal inkább elviszi a lendület. Ez jól tetten érhető, ha összehasonlítjuk a nevek végén lévő n-betűket, az első még stabil, a név végére kerülő szinte „fut”.
Születésének 150. évfordulójára elegáns bélyeget jelentetett meg hazája. A bélyeg Ruppert Bunny ausztrál művész 1902-es egészalakos festett Melba-portréja alapján készült. Képkivágás, némi színfrissítés, no meg oldalra odakerült az aláírása is, olyan jellegű vonalakkal, mintha az is oda lenne festve. A szélben lengedező sál színe ismétlődik az értékjelzésen … nos, ez igazán szép munka!
Szemmel láthatóan, levágták a legtetejét. Azért nézzük meg! A kezdőbetű kisbetűs formája a jelentőségteljes, felső zónás kezdővonallal megvan. A fölé kerülő vonalka annyira keskeny a többihez képest, hogy nem is tudom, hogy odatartozónak véljem-e. Az öt betűből álló név itt két helyen is megszakad. Bár nem lehetetlen, hogy ilyen aláírása is akadt. De több Nellie Melba-aláírás is vizsgálva, azokon vagy tollfelemelés nélkül írja le vezetéknevét, vagy csak egyszer a kezdőbetű után emeli fel. Az hogy a b-betű hurka magasabbra ér, mint az l-é, szintén sajátossága aláírásainak, s itt is észreveheti a figyelmes szemlélő, hiszen az l-hurka teljes, a b-betűé pedig „vágott”. Ugyancsak jól kivehető a keskenyedő és plusz hurkos a-betűje. Az aláírás hullámos alapvonala egyébként nagyon jól hat a régiesített, töredezettebb vonalú betűkhöz.
Az osztrák posta alkalmi bélyege ez év januárjában Bruno Kreisky néhai osztrák kancellár születésének 100. évfordulójára jelent meg. Szép kompozíció, ahogyan a kék ég előtt a jövő felé tekint, s tekintetének irányában megjelenik az aláírása kék színnel – ezzel hitelességét sugallva.
Olvashatónak nem, inkább több azonosítható karaktert tartalmazónak nevezném aláírását. Különösen a keresztneve az, amelyik nem olvasható, a családnevében több határozott, karakteres betűt is láthatunk. Maga az írás erőteljes és lendületes, határozottan emelkedő az alapvonala, mely szintén a lendületről, a törekvésekről tanúskodik. A vezetéknév két k-betűjét érdekes szemügyre venni. Ugyanis kezdő, azaz nagy K-betű és a családnév végén található kis K a méretkülönbség ellenére is nagyon hasonlít egymásra. A névnek ez a két legjellegzetesebb betűje a közepén lévő „reis” rész szinte csak girlandok sora. A név utolsó betűjének alapvonala is lejjebb csúszik, mint az előtte lévő k, a név legmagasabban lévő betűje. Sőt a „ky”, olyan mintha együtt dőlne, ezúttal lefelé, az y huroktalan szára éppen annyira kerül „mélyre”, mint a B-betű legalsó pontja. A névnek ebben a két betűjében már nem jelenik meg az a tágasság, ami a név többi részében jól érezhető.
Az egyik legeredetibb francia költő volt a 19. században, bár sosem lett igazán ismert. Egyetlen kötete életében 490 példányban jelent meg, most több millió bélyegre került az arcmása és keze nyoma. Hogy megemlékezzenek róla, szülővárosában Morlaux-ban kezdték az árusítását ez év márciusában.
La Cigale et la poète (A tücsök és a költő) című versének sorait olvashatjuk a bélyegen. A címsor nem került rá, az első sorával kezdődik. (Akik szívesen böngésznek kéziratot, azoknak íme, az első hat sorának szövege!)
Idén márciusban a Színházi Világnap alkalmából rendezett gálán a Magyar Posta Zrt. ünnepélyes keretek között bocsátotta forgalomba a Magyar Előadóművészek I. elnevezésű alkalmi bélyegsorozatot. A különböző névértékű bélyegekre három olyan művész került, akik száz éve, 1911-ben születtek. Ketten, Rodolfo azaz Gács Rezső és Kiss Manyi születésnapja már elmúlt, Básti Lajosé még ezután következik, hiszen ő novemberi születésű. Bélyegére a „színészek királya – a királyok színésze” mottó alapján került a korona, művészi sokoldalúságát a hegedű jelzi, írói munkásságára a kézirat utal.
Kerek évfordulós neves személyiségek kerültek az öt bélyegből álló portugál sorra. Ezek egyikén, pontosabban a bélyeg egyik felén kézírás tűnik fel, mellette pedig készítője Manuel da Fonseca portugál író és költő mosolyog. Születésének 100. évfordulója októberben lesz.
Ritkán láthatunk olyan írásmintát bélyegen, ahol margót is tisztán kivehető. Ez a bal margó egyenes, és feltehetően nagy is. Nagyok a sorközök is, a szóközök megfelelőek. Az oválok között normál teltségűek és keskenyek is láthatóak. Ezek, valamint a többzónás betűk hosszabb szárai, hurkai együtt adnak hosszúkás jelleget az írásnak. Néhány egymás mellett lévő betűnél (2.sor "alto", 5. sor "reflete" jól tetten érhető a szárak eltérő magassága. Állók vagy enyhén balra dőlőek betűk. Az ékezetek pontosak. S láthatunk néhány erőteljesebb, hosszabb kezdővonalat. Az alsó bekezdés kivételével a sorai felfelé tartanak.
Születésének 100. évfordulójára jelent meg ez a bélyeg. Az idealizált festményen bal kezét emeli állához az Egyesült Államok 40. elnöke, a háttérben Santa Barbara-i farmja. A bélyeg szélén látható az aláírása is. Ő is egyike a balkezes elnököknek, bár írni jobb kézzel szokott. 
Reagan betűi alapjában véve egyszerű megformálásúak. Az írás kötött, egyetlen „indokolatlan” tollfelemelés látható benne a keresztnevének kezdőbetűjét követően. Formájukat nézve kellően hasonlóak az azonos kezdőbetűk, csak az első nagyobbra sikeredett. És mindkét nagybetűje magasabb, mint a kétzónás betűk. A betűk legtöbbje – az egymás mellé kerülő d-t és R-t kivéve – enyhén balra dől. Az alapvonal is eléggé hullámos. Az utolsó betű olyan mintha „felugrana”, hiszen nem magasabban van az előtte lévő betűnél, ám ha a szókezdő R legalsó pontját nézzük, azzal már közel egyvonalban van. Azért a „g” telt hurkára, és felül nyitott ováljára is érdemes egy pillantást vetni.