A filozófus és államférfi a finn nemzeti törekvések első élharcosa volt. Johan Vilhelm Snellmann születésének 150. évfordulójára megjelent egyszínnyomású bélyegen szoborszerű portréja jelenik meg, annak alján pedig aláírása is megbújik.
Johan Vilhelm Snellman 1806. május 12-én Stockholmban született. Az apja hajóskapitány volt. Ő 7 éves volt, amikor a családja átköltözött Finnországba, nem sokkal ezután veszítette el anyját, majd kicsit megkésve megkezdte iskolai tanulmányait. A turkui akadémia után a helsinki-i egyetemen tanult. A fő hangsúly a filozófiai tanulmányokra esett. 1935-ben az egyetem filozófia tanára lett, de nézetei miatt konfliktusok hatására az állását elhagyta. Néhány évet Svédországban és Németországban töltött, majd amikor 1843-ban visszatért hazájába, egyszerű iskolai igazgató lett. Már ebben az időszakban is jelentős tevékenységet fejtett ki, hogy a finn nyelvet elfogadtassa. Már a negyvenhez közeledett, amikor feleségül vett egy 17 éves lányt. S néhány évvel később a család Helsinkibe költözött. Bár csak 1856-ban lehetett a filozófia professzora újra a helsinki-i egyetemen. 1863-ban szenátor lett, s a pénzügyek irányításával bízták meg. Snellman azt is elérte, hogy a cár deklarálja a finn és a svéd nyelv egyenrangúságát. 68-ban kénytelen volt lemondani szenátusi tisztségéről. De a közéletben továbbra is aktívan részt vett. 1881 nyarán hunyt el. Jelentős államférfiként tartják számon és az ő születésnapján ünneplik a finnek napját.
„Joh, Vilh, Snellman” betűzhetjük ki (kis jóindulattal, hiszen a második l-je a családnevében nem egészen határozott). Az aláírás első betűje szinte elfekszik, így nem is tűnik olyan hatalmasnak az betű alsó szára, pedig vagy majdnem négyszerese a saját középbetű-magasságának. Nagyon keskeny a V betűje, és az S-ére sem mondható, hogy széles vagy hivalkodó lenne. Teljes egészében csak a családnevét írja ki, a két keresztnevét rövidített alakban vetette papírra. Mindegyik h-betűvel ér véget, s ha jól szemügyre vesszük, mindegyik h-betű alatt van egy kis vonás, amit akár elcsúszott pontnak, akár vesszőnek is tekinthetünk. A „Vilh” név ékezete is vessző és elég magasra került. Nem túlzottan kötött az írása, inkább szakadozott, alig akad néhány betű, amelyeket egybe ír (oh; lk; man). S ha megfigyeljük, ezek mind a szó végén vannak. Azaz a gondos és pontos túlzott tagolás vált át némileg lazább, fesztelenebb írásmódba.
